Ahogyan, a régi korok férfiai úgy a maiak közül is sokan félik a nő valódi természetét. Sokan, de korántsem mindenki!
A Nő, elnyomható ugyan, de zabolátlansága ott lüktet a vérében…
Megbetegítheti önmagát, mert generációk során át megtanították rá, hogy rettegjen saját természetétől, hogy szégyellje mindazt, ami benne természetszerűleg adott, hogy eljátssza azt a fajta “esendőséget”, – nem az emberi lét sajátságos esendőségét, hanem egy kulturálisan ráerőszakolt, mesterséges “gyengeséget” – amelyre nem neki, hanem egy korszaknak volt/van szüksége. De mindannyian tudjuk, hogy a Nő, még így is “veszélyes”…
Bármikor felszínre törhet személyisége legmélyéről a “téboly”, a “hisztéria”, felugorhat és hangos kiáltások közepette lerázhatja magáról a rátestált apátiát.
Bármikor megrázhatja önmagát és felébredhet az álomból, melyet több ezer éve alszik…
Mindent maga mögött hagyva kirohanhat az erdőbe, a mezőre, beleüvölthet a végtelenbe, hogy aztán visszatérjen, és megélje a lényében áradó csendességet, szelídséget és gondoskodást.
És kell, hogy amikor újra szüksége van rá, engedjen az “őrületnek“…
Amikor ez megtörténik majd, kihúzza magát… folyamatos kapcsolatot ápol belső hangjával, belső világával, visszaveszi a méltóságot, amelyet átengedett az elmúlt koroknak.
Visszaveszi a teste, a saját élete, és az életadás fölötti hatalmat… És közben gondoskodik, táplál, védelmez.
Mert ez legalább annyira lényének sajátja, mint más, természetes vágyai.
Talán mondhatjuk, hogy a férfi kisemmizettsége magából a teremtésből fakad, a nő kisemmizettsége pedig a kultúrából ered. Kifosztottságunk kölcsönös, és akár össze is kovácsolhat bennünket…
Talán végre eljutunk oda, hogy elfogadjuk – mindig is lesznek/lehetnek és vannak ellentétek, de még sem lesz már rá igényünk, hogy kettéhasítsuk a Teljesség szövetét…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: